I. Kőszív ~ 1. fejezet

Sziasztok! Itt van az első fejezet, ami 6,5 oldal lett Libre Office -ban. Ez az eddigi leghosszabb fejezet amit írtam... :) Szerintem nem lett rossz. Azt szeretném kérni, hogy a következőt írjátok le kommentben: -Milyen volt Isabella viselkedése? -Milyen volt Edward viselkedése? -Mit írtam le rosszul? -Mit írtam le jól? Összességében tetszett, vagy nem? Ha tetszett miért tetszett? Ha nem miért nem? Nagyon fontos lenne. Az is megfelel, ha csak 1-2 kérdésre válaszoltok, de iszonyatosan örülnék ha mindre... :)

 

1. Védekezés a támadás

Hány halál

rabolja ki még hatodik érzékünket,

hány hiány telepszik még mellkasunkra,

míg egy felülírhatatlan virradat

elrongyolja torkunkban

a visszafojtott sírásokat?

Pethes Mária

Derek Lyle

Három évvel ezelőtt

Az autó kerekei hangosan csikorogtak a vizes aszfalton, ahogy a huszonnyolc éves fiú édesanyjával az anyósülésen a város másik végébe igyekezett. Derek dühös volt tizenhárom évvel fiatalabb kishúgára amiért egyetlen szó nélkül kilógott takarodó után. Isabellának tudnia kellett, hogy ha megkéri, azonnal elfuvarozza őt szinte akárhova, sőt meg is várta volna míg megunva a folyamatos zenét kijön hozzá a parkolóba, hogy együtt hazamehessenek. A lány tizenöt éves volt és pont azt a korszakát élte, amiben a legtöbb fiatal arról volt híres, hogy minden kérésnek az ellenkezőjét teljesítette. Természetesen Derek életében is volt egy ilyen év, de ő szerencsére hamar kinőtt belőle. 

Ingerülten taposott bele a fékbe mikor a lámpa közvetlenül előttük pirosba váltott. A nem túl hosszú út során háromszor játszották el ezt, mintha még a közlekedés is az ellen lett volna, hogy szeretett testvérét a hátsó ülésen tudja végre. Biztos volt benne, hogy Isebella jó pár hétig utálni fogja őt azért, amiért hazarángatja az "év bulijából" de úgy volt vele, hogy inkább szúrós pillantások, mint akár egyetlen karcolás az ő hercegnőjén. 

- Szerinted miért csinálta? -kérdezte Renata Lyle idegesen tördelve a kezét. Hangjából kihallatszott, hogy nem sok kellett ahhoz, hogy elsírja magát. Magas, karcsú nő volt, sötét, szinte már fekete szemekkel és vörösesbarna hajjal. Bármit megtett volna a gyermekeiért, ezért hihetetlenül aggódott kislánya miatt. 

- Nyugodj meg anya, nem lesz semmi baj -mondta megnyugtató hangon Derek már nagyjából tizenötödször mióta észrevették, hogy Isabella eltűnt. 

- Szeret minket? -kérdezte alsó ajkát beharapva a törékenynek tűnő nő. Könnyei fátylán keresztül belenézett fia szemébe, aki viszonozta a pillantást.

- Biztos vagyok benne -mondta, majd már csak egy fülsüketítő csattanást lehetett hallani. Az autó Renata oldaláról ment beléjük, a nő arcába üvegszilánkok záporoztak. Azonnal elvesztette az eszméletét de Derek még látta, ahogy a másik autós szinte sértetlenül tovább hajt. Őt is beszippantotta a sötétség.

Isabella Lyle
Egy évvel ezelőtt

Nyugtalanul járkáltam nagy méretű szobámban. Egyik kezemmel modern telefonomat szorítottam a fülemhez másikkal pedig ide-oda pakolásztam a dolgaimat. 

- Halló! Sarah Tomson vagyok, Mr. Lyle titkárnője. Mr. Lyle jelenleg nem tud telefonhoz jönni. Ha szeretné átadom az üzenetét egy név és egy telefonszám kíséretében -szólt bele apám helyett egy csicsergő női hang.

-Jó napot! Isabella Lyle vagy, Mr. Lyle lánya. Csak kérem mondja meg, hogyha lesz egy kis szabadideje hívjon fel. Csak öt percre -kértem halkan és igyekeztem kiűzni a csalódottságot a hangomból. Nem tudom mit is vártam. Két éve örülök, ha három havonta egyszer láthatom és ritkaságnak számít, ha két hetente tudok vele beszélni öt percet. Apámnak hatalmas ingatlan vállalata volt szerte az országban, és én külön laktam tőle. Miután a bátyám és az anyukám meghalt, azt hiszem engem hibáztatott minden miatt, míg végül én is hibásnak éreztem magam. Ha nem szököm ki itthonról ők soha nem jöttek volna utánam és még most is itt lennének. Bátyám a kórházban betegeket gyógyítana anyukám pedig paradicsomos-sajtos csirkét sütne lent a konyhában ahogy minden hétfőn egészen haláláig. Akaratlanul könnyek gyűltek a szemembe.

- Miss Lyle itt van még? -kérdezte a női hang a telefonból és akkor eszméltem rá, hogy még mindig nem bontottam a vonalat.

- Igen elnézést. Azt hiszem kicsit elkalandoztam -mondtam kedvesnek szánt hangon de valószínűleg nem sikerült. Sarah meglehetősen segítőkésznek bizonyult, óvatosan elkotyogta, hogy az apám délután négytől este hétig teljesen szabad lesz, szóval ha hívom valószínűleg ő fogja felvenni. Gyorsan köszönetet mondtam, majd mobilomat az ágyamra dobva lementem a konyhába.

A házam -most már csak így neveztem, mivel apám elvétve töltött itt egy-két éjszakát évente- hatalmas volt és csodálatos, világos, tágas szobákkal, sok ablakkal. Imádtam itt élni, de egyedül nem voltam képes jól érezni magam. Tíz ember is kényelmesen elfért volna benne és társaság nélkül túlságosan is csendes volt számomra. A barátaim -ha voltak egyáltalán- elpártoltak tőlem, mikor egy évet kihagytam az iskolából családom elvesztése miatt. Most egy évvel idősebb voltam kortársaimnál és ezt néhány ember nem igazán tudta megemészteni. Talán már nem is akartam tenni azért, hogy megváltoztassam a véleményüket rólam. A magány a részemmé vált, régen bármennyire is irtóztam ettől. Egyedül voltam, rémesen egyedül és féltem, soha nem lehetek már felhőtlenül boldog. A bátyám nélkül nem. Ő volt számomra a minden, talán a szüleimnél is jobban szerettem őt. Egyedül fél ember lettem és rettegtem a gondolattól, hogy soha nem fogok találni senkit aki ismét kiegészít, aki lesz a másik felem a testvérem helyett.

Jelenben

A tanév vége vészesen közeledett, de én sok kortársammal ellentétben nem vártam a nyári szünetet. Az iskolában lefoglaltam magam, barátok híján ellenségeket szereztem. Egyre több emberrel kerültem harapós viszonyba de egyáltalán nem bántam. Még két évem volt a gimnáziumból és ez alatt a rémesen rövid idő alatt teljesen feleslegesnek tartottam bárkit megszeretni vagy bárkivel megszerettetni magam. Már felesleges volt.

Észbe sem kaptam máris az ebédlő felé igyekeztem. Minden nap ez volt. Felkeltem, bementem iskolába és már mentem is haza. Az idő gyorsan múlt, túl gyorsan és én semmivel nem tudtam megakadályozni előre haladását. A pletykák mi szerint hat új diák jön az iskolába beigazolódni látszott. Valami olyasmit említettek, hogy öt örökbefogadott testvér jön, a hatodik pedig egy tőlük teljesen külön álló személy. Milyen felkapott hely lett ez a város az Isten háta mögött... -gondoltam talán egy kissé gonoszul. Az ebédlőben minden asztal tele volt, kivéve a megszokott helyem, ahol minden nap egyedül ültem. Kicsit azt hiszem hiányzott a társaság de a világért nem vallottam volna be ezt senkinek. Ez az én titkom volt.

Mikor kinyílt az ebédlő ajtaja úgy éreztem mintha az egész világ megnémult volna. A villák nem koccantak neki a tányéroknak többet, néma csend töltötte be az egész étkezdét. Mindenki az ajtóban álló öt ismeretlenre függesztette a tekintetét és észre sem vették a külön álló alacsony lányt, aki láthatóan igyekezett elsurranni az új diákok nagynak mondható társasága mellett, bár ő maga is új volt. Ajkát harapdálva indult el felém. Először furcsán néztem rá de aztán rájöttem miért felém indult el. Az én asztalomnál volt egyedül hely. Keserűen felnyögtem. Ez az én szerencsém. Ismét az öt idegenre néztem akik szintén engem bámultak leplezetlenül. Végignéztem öltözékemen, hogy ugyan miért is tűnhetek ki a többiek közül. Fekete pánt nélküli felső volt rajtam egy furcsa mintájú farmernadrággal amibe azért szerettem bele, mert teljesen olyan volt, mintha felhők úsztak volna rajta. Lábbelinek egy szürkés bokacsizmát választottam, aminek bár volt sarka, nem akkora, hogy egy rosszabb lépésnél ki tudjam törni a nyakam. Mellettem lévő széken egy kék válltáska hevert ami elég nagy volt iskolatáskának, de bármilyen más alkalomhoz is megfelelt. Nem értettem miért néztek rám úgy, mintha fel akartak volna nyársalni pusztán a tekintetükkel. Mikor ők is elindultak felém idegesen felsóhajtottam. Tulajdonképpen mindegy is. Ha már szar, legyen is szar teljes egészében.

Furcsa, hogy három perccel ezelőtt vágytam a társaságra most meg a hátam közepére se kívántam a megismerkedést evvel a hat emberrel. Nagyjából egyszerre értek oda hozzám.

- Szia! -köszönt a fekete hajú, alacsony kobold szerű lány, aki a másik négy idegennel együtt jött. A másik törpe, -aki külön volt- kicsit távolabb állt tőlük. Neki szőke haja volt és sötétebb bőre mint a többinek. Ahogy végig néztem az öt örökbefogadott testvéren akaratlanul is az jutott eszembe, hogy mennyire hasonlítanak egymásra. Mindnek hihetetlenül sápadt bőre és aranyszín szeme volt, s szinte tökéletesnek tűntek az ebédlőben ülő többi diákhoz képest.

- Helló -mondtam végül magabiztosan. Egészen kis korom óta arra tanítottak, hogy nem riadhatok vissza semmitől, bátornak kell mutatkoznom. Nem mintha most féltem volna, egyszerűen feszélyezve éreztem magam ennyi ember jelenlétében.

- Ki vagy te? -kérdezte dühösen a leghátul álló bronzvörös hajú fiú. 

- Neked is szia -sziszegtem össze szűkített szemekkel. -Isabella Lyle vagyok, és ha le akarsz ülni az asztalomhoz illene legalább minimálisan udvariasan viselkedned. 

- Az asztalodhoz? -kérdezte felhúzott szemöldökkel, mire engem akaratlanul is elöntött a düh. Idejön, és még oktatni is próbál... 

- Igen. De elmagyarázom, hogy te is megértsd. Én itt ülök. Ide, erre a székre helyeztem el alsó fertályom, ahogy minden egyes nap már két éve. Leülhetsz, nem zavar amennyiben képes vagy normálisan viselkedni. Vagy legalább ne szólj hozzám, mivel nem érdekel az otromba viselkedésed -mondtam. Igyekeztem halk lenni mivel azért még sem akartam mindenki előtt lejáratni két félmondat miatt. 

- Igaza van Edward -küldött lesújtó pillantást a manó szerű lány bátyja felé. -Én Alice Cullen vagyok, az az idióta meg a bátyám Edward. Ő ott Jasper, a párom, mellette pedig az ikertestvére Rosalie. Az a nagy melák meg a másik bátyám, Rosalie párja, Emmett. 

- Értem. És te? -fordultam az apró szőkeség felé.

- Öhm... izé.

- Nagyon örvendek Öhm Izé! -mosolyogtam rá, mire először elakadt a lélegzete, de visszamosolygott.

- Szóval én Hope Fray vagyok -mondta végül.

- Isabella.

- Simán? Semmi becézés? -kérdezte Emmett vigyorogva. A legtöbben valószínűleg már akkor is összerezzentek volna, ha a két méter magas Emmett rájuk néz, nekem viszont szemem sem rebbent.

- Utálom, ha becéznek. Azért kaptam a nevemet, hogy azt használjam. Ha a szüleim azt akarták volna, hogy Izzynek vagy Bellának vagy egyéb hülyeségeknek szólítsanak, akkor úgy neveztek volna el -mondtam el véleményem kissé jegesen. Miközben beszéltem, mindenki helyet foglalt az asztal körül, hirtelen annyian lettünk, hogy a táskámat inkább a földre dobtam, hogy legyen hely mellettem Alicenek.

Edward Cullen

Kicsivel az ebédlős találkozás előtt

Semmi kedvem nem volt az egészhez. Egyetlen alkalom volt mikor szerettem iskolába járni, az az időszak se tartott sokáig. Bella arca ismételten bekúszott a lelki szemeim elé, mint ahogy az évtizedek alatt oly' sokszor. Szerelmes voltam belé a fenébe is! És még mindig szerettem, tiszta szívemből minden porcikámmal. Szerettem úgy is, hogy már régen halott volt, ahogy akkor is szerettem mikor azokat a fájó szavakat az arcába vágtam az erdőben.

Az egész nap unalmas volt, mint mindig. Megbámultak minket, mint mindig. Legszívesebben meghaltam volna, mint mindig. Végül azon kaptam magam, hogy az ebédlő felé igyekszem testvéreimmel. Mikor beértünk nem várt látvány fogadott minket, két szempontból is. Egyrészt az egész teljesen tele volt, egyetlen egy szabad asztalt nem lehetett látni sehol. Másrészt az egyik sarokban, velünk pont szembe ott ült Ő. 

- Bella -leheltem olyan halkan, hogy abban is kételkedtem, hogy családom tagjai meghallották-e.

- Nem -közölte Jasper teljesen élettelen hangon és én valamiért hittem neki. A lánynak fekete haja volt, és ragyogó kék szeme. Az ebédlő megvilágításában teljesen úgy tűnt, mintha szemében apró ezüst csillámok ragyognának. Alacsonyabbnak is tűnt Bellánál, bár nem sokkal. Emellett arcának vonala nem volt annyira lágy, sokkal inkább élesebb, határozottságot sugalló. Magam sem hittem el teljesen, de úgy éreztem nem tudom levenni róla a szememet. Családom többi tagja is így volt evvel. Mind az öten különbségeket és hasonlóságokat kerestünk az idegen lányban, míg végül arra jutottunk, hogy ő egy ember, és akár Bella ikertestvére is lehetne. Főleg, hogy legnagyobb sajnálatomra gondolatai némák maradtak a számomra. Egyszerre indultunk meg felé pedig ez nálunk nem volt megszokott. Mindenkit elkerültünk annyira amennyire csak lehetett.  Most azonban szavak nélkül jutottunk arra a következtetésre, hogy meg kell tudnunk ki ő. Azt hittük ennyiből nem lehet baj. 

- Szia! -köszönt neki Alice kedvesen amint oda értünk hozzá. Azt hiszem egyikünk sem lepődött meg túlzottan azon, hogy ismét ő vette kezébe az irányítást.

- Helló -mondta. Hangja határozottan csengett és úgy tűnt cseppet sem érzi zavarban magát, vagy egyszerűen nagyon jól leplezi.

- Ki vagy te? -kérdezte valaki dühösen. Eltelt egy kis időbe, mikor rájöttem, hogy az a valaki én  vagyok és a szavak akaratlanul is az én torkomból törtek elő. Rosalie halkan felszisszent nem tetszését jelezve.

- Neked is szia -sziszegte össze szűkített szemekkel. Kezdtem össze zavarodni.  -Isabella Lyle vagyok, és ha le akarsz ülni az asztalomhoz illene legalább minimálisan udvariasan viselkedned. 

- Az asztalodhoz? -kérdeztem felhúzott szemöldökkel. Ez a hozzáállás nekem egy kissé nagyképűnek tűnt, bár mi általában ugyan ezt csináltuk. "Lefoglaltunk" egy asztalt és az onnantól minden egyes nap a mienk volt, ahova senki nem ülhetett.

- Igen. De elmagyarázom, hogy te is megértsd. Én itt ülök. Ide, erre a székre helyeztem el alsó fertályom, ahogy minden egyes nap már két éve. Leülhetsz, nem zavar amennyiben képes vagy normálisan viselkedni. Vagy legalább ne szólj hozzám, mivel nem érdekel az otromba viselkedésed -közölte halkan nekem meg az állam a padlót súrolta. Isabella arrogáns volt, határozott és láthatóan gazdag. -nem mintha mi nem lettünk volna azok, de gyanítottam ő azért lett ilyen mert soha nem volt hiánya semmiből-

- Igaza van Edward -küldött lesújtó pillantást felém Alice és én valahogy elárultnak éreztem magam. -Én Alice Cullen vagyok, az az idióta meg a bátyám Edward. Ő ott Jasper, a párom, mellette pedig az ikertestvére Rosalie. Az a nagy melák meg a másik bátyám, Rosalie párja, Emmett. 

- Értem. És te? -fordult meglepően kedves hangon az apró szőke lány felé aki szintén ma jött az iskolába. Gondolataiból ítélve rendes volt de nagyon szégyenlős.

- Öhm... izé -mondta zavartan. Nem számított arra, hogy bárki is hozzászól ezért nem is készült válasszal.

- Nagyon örvendek Öhm Izé! -mondta kissé hivatalos hangon, de arcán mosoly ragyogott. Hirtelen arra gondoltam, hogy ezért megérte iskolába jönni. Szemeim döbbenten kikerekedtek. Ezt tényleg én gondoltam?

- Szóval én Hope Fray vagyok -mondta végül a lány.

- Isabella.

- Simán? Semmi becézés? -kérdezte Emmett vigyorogva. Teljes törzsemmel Isabella felé fordultam mivel rettenetesen kíváncsi voltam a válaszra. Vajon ebben is hasonlít Szerelmemhez?

- Utálom, ha becéznek. Azért kaptam a nevemet, hogy azt használjam. Ha a szüleim azt akarták volna, hogy Izzynek vagy Bellának vagy egyéb hülyeségeknek szólítsanak, akkor úgy neveztek volna el -mondta hideg hangon. Ez a lány hihetetlen.

- Hé Lyle! Kis kedvenceket szereztél magadnak? -jött egy mély hang nem olyan messziről mire Isabella felszisszent és ökölbe szorította a kezét. A hang irányába kaptam a tekintetem. Egy nagyjából száznyolcvan-százkilencven centi magas fiú tápászkodott fel éppen az egyik asztaltól.

- Te már csak tudod Bennett. Hogy vannak a kutyusaid? -kérdezte felvont szemöldökkel szerelmem hasonmása.

- Nem hiszem, hogy olyan helyzetben vagy amiben illő lenne beszólogatnod a Barátaimnak. Mondjuk lehet, hogy ezt nem vonhatom rajtad felelősségre, hiszen honnan is tudnád mik azok a barátok? -röhögte gonoszul. -Apuci jól érzi magát a luxus gépecskéjén? Mit gondolsz hiányzol neki? Hiányzol egyáltalán bárkinek? Az egyetlen ember akinek egy kicsit is fontos voltál az a lúzer bátyád volt. Hogy is hívták? Daniel? Damien? Ja megvan. Derek. Mekkora szerencse, hogy meghalt és nem kell látnia milyen szánalmas vagy -üvöltötte és a családom lélegzete szinte egyszerre akadt el. Hope szemeiben könnyek gyűltek: Édes Istenem! Ez iszonyatosan fájhatott -gondolta és én egyet értettem vele. Isabella szája egyetlen vonallá préselődött, szemében könny csillant, de olyan gyorsan eltűnt amilyen gyorsan megjelent. Felpattant és hosszú léptekkel indult el Matthew Bennett felé. Isabella ökle keményen csattant a fiú arcán. Az hátraesett és tátott szájjal bámult a nála több mint egy fejjel alacsonyabb fekete hajú démoni szépségre. Lehajolt a fiúhoz és halkan belesuttogott a fülébe:

- Hogy van a barátnőd Bennett? Vagy jobban szereted a barátodnak hívni? Hogy szoktatok játszani? -hangjából sütött a fenyegetés. Senki nem hallhatta, testvéreimmel mi is csak vámpírhallásunk segítségével vehettük ki a lány szavait. A srác meleg? Ez mekkora! -röhögött magában Emmett. Matthew teljesen lefehéredett és úgy nézett Isabellára mintha közölte volna, hogy meg fogja őt ölni.

 Az ajtó kinyílt, és az igazgató sétált be rajta, aki tegnap délelőtt kedvesen segített nekünk elintézni a papírokat.

- Isabella Lyle, kérem fáradjon az irodámba. Attól tartok ismételten el kell beszélgetnünk az iskola területén belül betartandó szabályokról -közölte mire Hope legnagyobb meglepetésünkre azonnal felpattant.

- Igazgató úr kérem! Nem az ő hibája volt, hanem Matt-é! -kiabálta hatalmas, könnyes szemekkel.

- Akkor Hope Fray is velünk jön szépen és elmondja szerinte miért is hibás az unokaöcsém -jelentette be jeges hangon és sarkon fordult. Isabella szem forgatva azonnal követte, és pár másodperc késéssel Hope is utánuk sietett.