- Utálom, ha becéznek. Azért kaptam a nevemet, hogy azt használjam. Ha a szüleim azt akarták volna, hogy Izzynek vagy Bellának vagy egyéb hülyeségeknek szólítsanak, akkor úgy neveztek volna el -mondtam el véleményem kissé jegesen. Miközben beszéltem, mindenki helyet foglalt az asztal körül, hirtelen annyian lettünk, hogy a táskámat inkább a földre dobtam, hogy legyen hely mellettem Alicenek.
Edward Cullen
Kicsivel az ebédlős találkozás előtt
Semmi kedvem nem volt az egészhez. Egyetlen alkalom volt mikor szerettem iskolába járni, az az időszak se tartott sokáig. Bella arca ismételten bekúszott a lelki szemeim elé, mint ahogy az évtizedek alatt oly' sokszor. Szerelmes voltam belé a fenébe is! És még mindig szerettem, tiszta szívemből minden porcikámmal. Szerettem úgy is, hogy már régen halott volt, ahogy akkor is szerettem mikor azokat a fájó szavakat az arcába vágtam az erdőben.
Az egész nap unalmas volt, mint mindig. Megbámultak minket, mint mindig. Legszívesebben meghaltam volna, mint mindig. Végül azon kaptam magam, hogy az ebédlő felé igyekszem testvéreimmel. Mikor beértünk nem várt látvány fogadott minket, két szempontból is. Egyrészt az egész teljesen tele volt, egyetlen egy szabad asztalt nem lehetett látni sehol. Másrészt az egyik sarokban, velünk pont szembe ott ült Ő. - Bella -leheltem olyan halkan, hogy abban is kételkedtem, hogy családom tagjai meghallották-e.
- Nem -közölte Jasper teljesen élettelen hangon és én valamiért hittem neki. A lánynak fekete haja volt, és ragyogó kék szeme. Az ebédlő megvilágításában teljesen úgy tűnt, mintha szemében apró ezüst csillámok ragyognának. Alacsonyabbnak is tűnt Bellánál, bár nem sokkal. Emellett arcának vonala nem volt annyira lágy, sokkal inkább élesebb, határozottságot sugalló. Magam sem hittem el teljesen, de úgy éreztem nem tudom levenni róla a szememet. Családom többi tagja is így volt evvel. Mind az öten különbségeket és hasonlóságokat kerestünk az idegen lányban, míg végül arra jutottunk, hogy ő egy ember, és akár Bella ikertestvére is lehetne. Főleg, hogy legnagyobb sajnálatomra gondolatai némák maradtak a számomra. Egyszerre indultunk meg felé pedig ez nálunk nem volt megszokott. Mindenkit elkerültünk annyira amennyire csak lehetett. Most azonban szavak nélkül jutottunk arra a következtetésre, hogy meg kell tudnunk ki ő. Azt hittük ennyiből nem lehet baj.
- Szia! -köszönt neki Alice kedvesen amint oda értünk hozzá. Azt hiszem egyikünk sem lepődött meg túlzottan azon, hogy ismét ő vette kezébe az irányítást.
- Helló -mondta. Hangja határozottan csengett és úgy tűnt cseppet sem érzi zavarban magát, vagy egyszerűen nagyon jól leplezi.
- Ki vagy te? -kérdezte valaki dühösen. Eltelt egy kis időbe, mikor rájöttem, hogy az a valaki én vagyok és a szavak akaratlanul is az én torkomból törtek elő. Rosalie halkan felszisszent nem tetszését jelezve.
- Neked is szia -sziszegte össze szűkített szemekkel. Kezdtem össze zavarodni. -Isabella Lyle vagyok, és ha le akarsz ülni az asztalomhoz illene legalább minimálisan udvariasan viselkedned.
- Az asztalodhoz? -kérdeztem felhúzott szemöldökkel. Ez a hozzáállás nekem egy kissé nagyképűnek tűnt, bár mi általában ugyan ezt csináltuk. "Lefoglaltunk" egy asztalt és az onnantól minden egyes nap a mienk volt, ahova senki nem ülhetett.
- Igen. De elmagyarázom, hogy te is megértsd. Én itt ülök. Ide, erre a székre helyeztem el alsó fertályom, ahogy minden egyes nap már két éve. Leülhetsz, nem zavar amennyiben képes vagy normálisan viselkedni. Vagy legalább ne szólj hozzám, mivel nem érdekel az otromba viselkedésed -közölte halkan nekem meg az állam a padlót súrolta. Isabella arrogáns volt, határozott és láthatóan gazdag. -nem mintha mi nem lettünk volna azok, de gyanítottam ő azért lett ilyen mert soha nem volt hiánya semmiből-
- Igaza van Edward -küldött lesújtó pillantást felém Alice és én valahogy elárultnak éreztem magam. -Én Alice Cullen vagyok, az az idióta meg a bátyám Edward. Ő ott Jasper, a párom, mellette pedig az ikertestvére Rosalie. Az a nagy melák meg a másik bátyám, Rosalie párja, Emmett.
- Értem. És te? -fordult meglepően kedves hangon az apró szőke lány felé aki szintén ma jött az iskolába. Gondolataiból ítélve rendes volt de nagyon szégyenlős.
- Öhm... izé -mondta zavartan. Nem számított arra, hogy bárki is hozzászól ezért nem is készült válasszal.
- Nagyon örvendek Öhm Izé! -mondta kissé hivatalos hangon, de arcán mosoly ragyogott. Hirtelen arra gondoltam, hogy ezért megérte iskolába jönni. Szemeim döbbenten kikerekedtek. Ezt tényleg én gondoltam?
- Szóval én Hope Fray vagyok -mondta végül a lány.
- Isabella.
- Simán? Semmi becézés? -kérdezte Emmett vigyorogva. Teljes törzsemmel Isabella felé fordultam mivel rettenetesen kíváncsi voltam a válaszra. Vajon ebben is hasonlít Szerelmemhez?
- Utálom, ha becéznek. Azért kaptam a nevemet, hogy azt használjam. Ha a szüleim azt akarták volna, hogy Izzynek vagy Bellának vagy egyéb hülyeségeknek szólítsanak, akkor úgy neveztek volna el -mondta hideg hangon. Ez a lány hihetetlen.
- Hé Lyle! Kis kedvenceket szereztél magadnak? -jött egy mély hang nem olyan messziről mire Isabella felszisszent és ökölbe szorította a kezét. A hang irányába kaptam a tekintetem. Egy nagyjából száznyolcvan-százkilencven centi magas fiú tápászkodott fel éppen az egyik asztaltól.
- Te már csak tudod Bennett. Hogy vannak a kutyusaid? -kérdezte felvont szemöldökkel szerelmem hasonmása.
- Nem hiszem, hogy olyan helyzetben vagy amiben illő lenne beszólogatnod a Barátaimnak. Mondjuk lehet, hogy ezt nem vonhatom rajtad felelősségre, hiszen honnan is tudnád mik azok a barátok? -röhögte gonoszul. -Apuci jól érzi magát a luxus gépecskéjén? Mit gondolsz hiányzol neki? Hiányzol egyáltalán bárkinek? Az egyetlen ember akinek egy kicsit is fontos voltál az a lúzer bátyád volt. Hogy is hívták? Daniel? Damien? Ja megvan. Derek. Mekkora szerencse, hogy meghalt és nem kell látnia milyen szánalmas vagy -üvöltötte és a családom lélegzete szinte egyszerre akadt el. Hope szemeiben könnyek gyűltek: Édes Istenem! Ez iszonyatosan fájhatott -gondolta és én egyet értettem vele. Isabella szája egyetlen vonallá préselődött, szemében könny csillant, de olyan gyorsan eltűnt amilyen gyorsan megjelent. Felpattant és hosszú léptekkel indult el Matthew Bennett felé. Isabella ökle keményen csattant a fiú arcán. Az hátraesett és tátott szájjal bámult a nála több mint egy fejjel alacsonyabb fekete hajú démoni szépségre. Lehajolt a fiúhoz és halkan belesuttogott a fülébe:
- Hogy van a barátnőd Bennett? Vagy jobban szereted a barátodnak hívni? Hogy szoktatok játszani? -hangjából sütött a fenyegetés. Senki nem hallhatta, testvéreimmel mi is csak vámpírhallásunk segítségével vehettük ki a lány szavait. A srác meleg? Ez mekkora! -röhögött magában Emmett. Matthew teljesen lefehéredett és úgy nézett Isabellára mintha közölte volna, hogy meg fogja őt ölni.
Az ajtó kinyílt, és az igazgató sétált be rajta, aki tegnap délelőtt kedvesen segített nekünk elintézni a papírokat.
- Isabella Lyle, kérem fáradjon az irodámba. Attól tartok ismételten el kell beszélgetnünk az iskola területén belül betartandó szabályokról -közölte mire Hope legnagyobb meglepetésünkre azonnal felpattant.
- Igazgató úr kérem! Nem az ő hibája volt, hanem Matt-é! -kiabálta hatalmas, könnyes szemekkel.
- Akkor Hope Fray is velünk jön szépen és elmondja szerinte miért is hibás az unokaöcsém -jelentette be jeges hangon és sarkon fordult. Isabella szem forgatva azonnal követte, és pár másodperc késéssel Hope is utánuk sietett.
Mikor kinyílt az ebédlő ajtaja úgy éreztem mintha az egész világ megnémult volna. A villák nem koccantak neki a tányéroknak többet, néma csend töltötte be az egész étkezdét. Mindenki az ajtóban álló öt ismeretlenre függesztette a tekintetét és észre sem vették a külön álló alacsony lányt, aki láthatóan igyekezett elsurranni az új diákok nagynak mondható társasága mellett, bár ő maga is új volt. Ajkát harapdálva indult el felém. Először furcsán néztem rá de aztán rájöttem miért felém indult el. Az én asztalomnál volt egyedül hely. Keserűen felnyögtem. Ez az én szerencsém. Ismét az öt idegenre néztem akik szintén engem bámultak leplezetlenül. Végignéztem öltözékemen, hogy ugyan miért is tűnhetek ki a többiek közül. Fekete pánt nélküli felső volt rajtam egy furcsa mintájú farmernadrággal amibe azért szerettem bele, mert teljesen olyan volt, mintha felhők úsztak volna rajta. Lábbelinek egy szürkés bokacsizmát választottam, aminek bár volt sarka, nem akkora, hogy egy rosszabb lépésnél ki tudjam törni a nyakam. Mellettem lévő széken egy kék válltáska hevert ami elég nagy volt iskolatáskának, de bármilyen más alkalomhoz is megfelelt. Nem értettem miért néztek rám úgy, mintha fel akartak volna nyársalni pusztán a tekintetükkel. Mikor ők is elindultak felém idegesen felsóhajtottam. Tulajdonképpen mindegy is. Ha már szar, legyen is szar teljes egészében.